Hideg szél fújt végig egy sötét erdőn. Egy sötét erdőn, amelyben négy gyerek vár segítséget valakitől. Az égen gyülekeznek a felhők, hatalmas vihar készül.

Az eső hamar elered, és nincs hova bújni előle.

Senshi, Raidon, Zakuro és Sakura is tapasztalják ezt.

Az eső már vagy fél órája zuhogott. Hőseink néhány hatalmas lapulevél alá bújtak be.

A szél még mindig süvített, az égen villámok cikáztak, és hatalmasakat doboltak odafenn. Ám mégis az eső nem akart elállni.

- Mikor lesz már vége ennek a szörnyű esőnek? – kérdezte Zakuro, és tenyerébe temette arcát.

- Remélhetőleg hamarosan… - mondta kedvetlenül Raidon, akinek nem volt ereje akár egy viccet is bedobni, pedig hiába, ez ráfért volna a társaságra. – Tudjátok, hogy miért megy nyuszika az erdőbe?

A többiek unottan néztek rá.

- Hát, én sem tudom… - mondta Raidon egy kicsit visszavéve a lendületből.

Már majdnem aludtak, mikor hirtelen tisztulni kezdett az ég, és az eső is elállt. Hamarosan már látszódtak a Nap ragyogó sugarai is. Aztán kis idő múlva minden elfelejtette ezt a nagy esőt, és a madarak is dalba kezdtek valahol távol.

Hiába a Nap, az erdő még mindig igen sötét volt. Ebből gondolták a ”vendégek”, hogy ez a fekete erdő.

- Na, most mit csináljunk? Ugyanis, valahogy egy sötét erdőbe kerültünk tök egyedül, és azt sem tudjuk, merre juthatunk ki! – pánikolt Zakuro. – Lehet, hogy soha többé haza sem jutunk!

- Lehetetlen alak vagy Zakuro! – mondta Senshi. – Gondolj csak bele, itt a természetben sokkal jobb a levegő és… vannak állatok, meg finom gyümölcsök!  És a virágokról se feledkezzünk el!

- Ez mind szép és jó, de ezeket otthon is megtalálhatjuk!

- Lehet – vágott közbe Raidon -, de itt még futkározni is lehet úgy, hogy senki sem szól rád!

Ezzel fogta magát, és előrerohant. Igen ám, rohant, de valami furcsát érzett: mintha ő lenne a világon a leggyorsabb, és senki sem érné utol.

Ez igaz is volt, mert az erdő védelmezőinek mindig volt egy-egy különleges képessége, ám ez nem volt mindig egyforma. Az előzők – noha ketten voltak – évekig védelmezték az erdőt. Az egyik képes volt mások gondolatában olvasni, és teljesen érezni, amit más érez, a másik képes volt bárkinek az alakját felvenni, és mást is átváltoztatni.

Tehát Raidon rohant, vele állatok futottak versenyt, és sasok és sólymok repültek felette. A szél lágyan az arcába csapott, remekül érezte magát. Végzett egy kanyart, és lassan visszatért barátaihoz.
- Láttátok ezt? – kérdezte mosolyogva. – Úgy futottam, mint a villám!
- Igen, hogy csináltad? – kérdezte Senshi és Zakuro, majd korgott egyet Senshi gyomra, és hozzátette: - Ma még nem uzsonnáztam, de semmi vész, van nálam egy kis nassolni való!
Aztán hátizsákjából egy csokit vett elő. A többiek csodálkozva néztek rá. A fiú megkínálta barátait, ám ők nem kértek.
Raidon futkározott még egy picit, vagyis sokat az erdőben – villámgyorsan. Amint így futkározik, hirtelen vijjogásokat hall. ”Mintha valaki bajban lenne” – gondolta, és körülnézett. Hamarosan egy sólymot pillantott meg a földön vergődni. A madárnak az egyik szárnya át volt lőve egy nyílvesszővel. Raidon szörnyen megsajnálta, felemelte, és visszarohant barátaihoz.
- Mi van, meguntad az értelmetlen futkározást? – kérdezte Zakuro, aki nem igazán rajongott ezért az erdőért. Sokkal inkább otthon lett volna, ahol puha ágyban alhat, nincsenek bogarak, biztos fedél van a feje felett, és minden tiszta. A finom ételekről se feledkezzünk meg.
- Nem, csupán találtam valamit. – És megmutatta a sólymot. – Nem volt szívem otthagyni szegényt, hogy meghaljon. Segítsetek!
Ezzel Raidon a nyílhoz kapott, hogy kihúzza, de a sólyom megcsípte. Raidon erősen a szemébe nézett, hogy bizalmat keltsen benne. Ám a sólyom nem bízott benne, hanem ismét vijjogott.
Sakura még mindig ott kuporgott a lapuleveleknél, de most felkelt. Odament sólyomhoz, és kitépte a nyílvesszőt a sérült madár szárnyából.
- Nem kell várni vele. Csak egyből ki kell tépni, hogy kevésbé fájjon. – mondta, és visszaült a levél alá.
- Ez… nem semmi… - nyögte Senshi.
Raidon ölébe vette a vijjogó madarat, és csitítgatta. A többiek csodálkozva néztek rá. Még sohasem látták, hogy Raidon törődött volna valamivel vagy valakivel – mindig ilyen ’nem törődöm’ figura volt.
- Jól van, most már itt maradsz velem! – mondta, és letette. – Legyen a neved Seeshou!
- Seeshou? – nézett Zakuro. – Honnan szedsz te ilyen neveket?
- Tudod… régen volt egy kutyám. Nagyon szerettem őt. Az ő neve volt Seeshou. Aztán egy napon elhagyott, és… - Raidon befejezte, és megtörölte a szemét. Nem akart sírni.
Ezt a többiek is megértették, és nem zavarták.
 Talán fél óráig voltak még itt egyhelyben. Később elküldték Raidont, hogy nézzen szét egy kicsit. Talált is egy megfelelő részt, ahol megpihenhetnek. A bökkenő, hogy ez a rész egyórai járásra volt az erdő szélétől.
Erre csak akkor jöttek rá, mikor már javában sétáltak.

- Nekem nem tűnt fel! – mondta Raidon, és a tarkójára tette a kezeit. – Tudjátok, milyen gyors vagyok!

- Igen! – mondták a többiek, és tovább sétáltak.

Zakuro igen szomjas volt már, és mivel Senshinél volt csoki, akkor biztos van valami itala is.

Bizony akadt is a hátizsákban 4 üveg víz.

- Bocs, hogy csak ennyit hoztam. Mind a négyünkre gondoltam, de kis adagban!

- Nem baj, ez is elég… egy darabig. Ha meg elfogy, akkor töltünk valamelyik forrásból! – mondta Zakuro, és ivott egyet.

A többiek is követték a példáját: mind ittak egy kortyot. Aztán rábízták Senshire a jelenlegi megélhetésüket - neki úgyis van hátizsákja.

  Hamarosan már oda is értek arra a helyre, amiről Raidon egész úton beszélt - na meg vicceket mondott. Szóval erre a helyre a Nap pont átsütött a lombokon, és az erdő többi részéhez képest világos volt.

- Na végre! Végre itt vagyunk! - mondta Zakuro, és felsóhajtott.

- Itt pihenhetünk, és szerintem maradhatnánk éjszakára is! – mondta Senshi és ledobta a hátizsákot. A hátizsákból egy sátrat varázsolt elő.

- Hát te mindenre felkészültél – mondta Zakuro -, ahhoz képest, hogy egy könyvtárba mentünk!

- Örüljünk neki! Legalább így nem kell a földön aludnunk! – mondta Sakura.

- Hát igen, főleg, hogy plédeket is hoztam!

Most már csak egyetlen egy gondjuk volt: elfogyott a vizük.

- Ó drága Raidon! Úgy látom, igencsak unatkozol, tehát elmehetsz feltölteni az üvegeinket!

- Legyen, de vigyázzatok Seeshoura! – mondta, és elrohant.

Arra gondolt, hogy milyen jó ez a különleges erő, mert így legalább nem fárasztja le magát.

Hamarosan talált is egy kis forrást. Megtöltötte az üvegeket, és valami neszre lett figyelmes. Félve körbetekintett, de nem látott semmit, csak a sötét erdőt. Még egyszer körbenézett, ekkor két youkai - ra (szellemek, amelyek állatok testébe bújnak, és kissé emberivé teszik azt) lett figyelmes. Ezek vészesen közeledtek felé.

Raidon egy pillanatra megijedt, de aztán rájött, hogy ilyenek nem léteznek. Azzal nyugtatta meg magát, hogy ezek jelmezbe bújt emberek. Nyugodtan odaköszönt nekik, ám amikor előszedték a fegyvereiket, akkor picit megtántorodott. De ez sem tántorította meg, ő is nekirohant, és szépen elintézte őket. A fegyvereiket elvitte magával, hogy majd megijessze barátait. Ám hirtelen éles fájdalom nyilallt a vállába.

- Mi volt ez? Úúú de kellemetlen érzés!

Raidon megpróbálta megnézni a vállát, de mivel ez nem sikerült, ezért elindult vissza a barátaihoz.

- Nézzétek, már jön is Raidon! – mondták.

Ám ahogy közeledett, hirtelen összeesett. Mindenki köréje rohant, és Sakura megállapította, hogy egy mérgező óriás darázs megcsípte.

- Ezt meg miből gondolod? Ilyen darázs nem is létezik! – mondta vádlón Zakuro.

- Ez egy kubocha darázs volt! A mérgére van ellenszer, de nem itt a közelben. Ha akarod, megmutathatom! – mondta valaki.

Senshi felfigyelt, és keresni kezdte, azt, aki ezt mondta neki. Mindenkit végigkérdezett, de senki nem mondta, még csak nem is hallották!

- Halihó! Figyelj! Itt vagyok a fán!

A fiú odanézett, de egy nagy madáron kívül nem látott semmit.

- Elnézést, te beszéltél?

- Még szép… azért értesz meg engem, mert te vagy a második. Az első az ifjú barátod, aki ott fekszik. De ha nem sietsz, akkor örökre ott fog feküdni!

- De mit kéne tennem?

- Senshi, mit csinálsz? Kivel beszélgetsz? – kérdezte Zakuro, aki arra gondolt, hogy Senshi teljesen megőrült.

A sas szerint egy növény kell nekik, ami az északi hegységen túl nő. Ő tudja, merre kell menni, de egyedül nem vállalkozik rá.

- Micsoda gyáva madár vagy! – mondta Senshi, és magában megjegyezte, hogy ilyet sem látott még. – És ha Raidon madara elkísérne?

- Lehetne, de nem hagyom, hogy egy kis veréb kísérgessen! Nem… ezt a büszkeségem nem engedi meg!

Senshinek muszáj volt elmagyaráznia, hogy a veréb egy sólyom. Aztán már csak egy gond maradt: hogy mondják ezt meg a sólyomnak?

 A lányok természetesen semmit sem értettek az eseményekből, de - hogy ne tűnjenek fel rossz színben egymás előtt – azért értelmes képet vágtak.

- Csak te mondhatod meg neki… - A sas ezzel fogta magát, és elrepült egy másik fára.

- Remek… mit mondjak? Te sólyom, nincs kedved repkedni egy kicsit egy beszélő sassal a világ másik felére?

- Ami azt illeti nincs… - válaszolt a sólyom, és felemelte a fejét.

- Gyere, menjünk már, mire vársz?

- Jó, indulhatunk - mondta kelletlenül a sólyom.

Rögtön elindultak és gyorsan elrepültek. A sólyom sietett, és simán lehagyta a sast.

- Mi az? Lehagy egy veréb? – kérdezte gúnyolódva a sólyom.

- Csak ne siess, hisz hosszú út áll előttünk, és nem pihenhetünk.

- Lehet, de én jól bírom!

Miután a madarak elrepültek, Zakuro Senshinek szegezte a kérdést, hogy mi a csodát csinált azzal a madárral?

A fiú kénytelen volt elmagyarázni, hogy érti azt, amit az állatok beszélnek. A lány persze először nem hitt neki, de mivel Raidon is felgyorsult, és ez az erdő is elég fura, jóváhagyta.

 A madarak közben egyre közelebb értek az északi hegységhez.

- Csak nem kifáradtál? – vijjogta a sas Sesshounak.

- Csak szeretnéd! – válaszolta a sólyom, és előrébb repült.

Amint repkednek, hirtelen észreveszik, hogy valami hatalmas pusztítást végzett a hegységen túl.

-          Csak a növényt ne! – kérlelte Sesshou, mert új gazdáján mindenképp segíteni szeretett volna.

-          Hát itt meg mi történt? – kérdezte a sas. Erre a sólyom sem tudott válaszolni, csupán reménykedett. Sajnos csalódnia kellett, mert mikor leszálltak, semmit se találtak. Semmit, csupán a kopár és kihalt tájat, maguk körül. Amint jobban körülnéztek, néhány gakkit láttak, amint az utolsó virágot viszik a boszorkány tornyába.

-          Ezzel már nem megyünk semmire. – sajnálkozott a sólyom.

-          Valóban. Repüljünk vissza a gyerekekhez, hátha életben vannak még!

-          Ezzel ne viccelj! – kiáltotta Sesshou, és felrepült.

A sas követte őt. Most sokkal gyorsabban repültek, hogy együtt kitalálhassanak valamit. Közben az idő gyorsan telt, és már sötétedett a levegő lehűlését eredményezve.

-          Senshi! – szólt Sakura és felkelt. – Gyere velem tűzifáért!

A fiú szó nélkül engedelmeskedett. Meghagyták Zakuronak, hogy vigyázzon Raidonra és véletlenül se piszkálja a sebet!

A lány bólintott. Reménykedett, hogy meg tudja tartani, amit ígért, de ez nem sikerült.

Figyelmét sokkal inkább a seb kötötte le, mint a fiú láztól izzó teste. Szinte érezte, hogy meg kell érintenie. Nem is ellenkezett sokáig önmagának, hozzáért. Ekkor igazán furcsa dolog történt. A bőre elkezdett furcsán „bugyogni”, majd egyre jobban összeforrt a seb. Végül már csak egy kis sötétebb folt maradt a helyén.

Raidon hamar ébredezni kezdett. Nem sokra emlékezett a történetekből, de annyit biztosan tudott, hogy valami megcsípte. Gyorsan felült, és a hátához kapott, de ott nem érzett semmi rendelleneset. Megkérdezte, mi történt, amíg nem volt magánál.

Zakuro először egy „Jó reggelt!” – tel köszöntötte, majd mindent elmesélt neki. A másik két gyerek is közben visszaért. Egy rakás tűzifát gyűjtöttek.

Senshi egyből lehordta a lányt, miért piszkálta Raidont, pedig meghagyták neki, hogy ne nyúljon hozzá, csak vigyázza.

Zakuro mentegetőzött, de hiába. Ekkor Sakura felvetette azt a – képtelennek tűnő – ötletet, hogy mi van, ha ez a szőke lány képessége. A többiek eleinte nem értettek vele egyet, de mivel ez az egész erdő nagyon fura, és velük is furcsa dolgok történtek, végül hittek neki.

Aztán nekiláttak a vacsora elkészítéséhez, mivel mindnyájuk gyomra korogni kezdett. Tüzet raktak, és Senshi magára vállalta a feladatot. Vacsora után aludni tértek, és egy jó ideig nem is keltek fel.

Reggel először mindnyájan azt hitték, otthon vannak. Eltartott néhány napig, mire megszokták az erdőt. Az egyhangú étkezéseket, a folyamatos vándorlást, az időjárás változásait és a modern dolgok hiányát. Megpróbálták úgy felfogni, mint egy jó hosszú kirándulást, aminek a végén biztosan hazajutnak. Legalábbis ezt remélték.

Lassan kezdték megunni, hogy minden nap teljesen egyformán telik el, ezért megkérték Raidont, nézzen körül egy kicsit, hátha talál kiutat az erdőből.

Egy nap furcsa dolgot talált. Jobban mondva valami nagy, és mély dolgot.

-          Majdnem belefutottál egy szakadékba? – kérdezett rá Zakuro, amikor a fiú elmesélte a történteket.

-          Igen… de nem volt átlagos… valamiért eltért az otthoniaktól…

-          Persze, itt minden különbözik, hisz nem otthon vagyunk! – szállt be Senshi is.

Még sokáig veszekedtek volna, de Sakura leállította őket. Javaslatára úgy döntöttek, megnézik azt a szakadékot, hátha van valami fontos dolog a másik oldalán. Még talán az is előfordulhat, hogy lent a mélyében van az átjáró, melyet oly kitartóan keresnek.

Felkerekedtek hát, és Raidon vezetésével napnyugtára már ott is voltak az említett szakadéknál.

-          Mi a véleményetek? Ugye, hogy hirtelen jött, és ti is majdnem belementetek?!

A többiek ráhagyták, csakhogy nyugodjon le egy kicsit. Aztán keresgélni kezdtek valami fontos dolgot. Valami olyat, ami jól jön nekik, vagy csak egy nyomot, ami utal arra, hogy igen, jó felé jöttek, erre van a kijárat. De ez az erdő hatalmas… egy a millióhoz az esélye annak, hogy jó utat választottak.

Zakuro hamarosan felkiáltott:

-          Van ott valami, a másik oldalon! Talán egy falu!

A többiek is oda néztek. Zakuronak igaza volt. Tényleg kis ablakokon átszűrődő fényeket lehetett látni. Ez már fél siker. Csak át kéne jutniuk oda valahogy. De Senshi ezt hamar megoldotta. Talált egy régi függőhidat, ami átívelt a szakadékon.

Igen régi volt már, nem tűnt biztonságosnak. Mégis ez volt az egyetlen esélyük. Mit tegyenek? Vállalják a kockázatot, ami ha balul sül el, akár bele is halhatnak? Vagy inkább keressenek egy másik utat, ami talán nem is létezik? Ez az egyetlen lehetőségük arra, hogy emberekre találjanak, nem szabad elszalasztaniuk.

Nem is tették ezt. Bár féltek, végül mégis úgy döntöttek, hogy átmennek a hídon. Sakura egyszer felszólalt, hogy „Idióták, meg is halhatunk, ezzel nem számoltok?” Aztán kénytelen volt ő is velük menni. Nem is szívesen maradt volna egyedül itt.

Kezdett sötétedni, egyre hidegebb lett. Sietniük kellett, mert már tudták, hogy éjjel gyakorta vannak szélviharok. Sátruk jól tűrte a viszontagságokat, mégis, örökké nem tart ki. Így is fel lehetett rajta fedezni kisebb szakadásokat.

Raidon lépett először a hídra. Biztonságosnak találta, és intett a többieknek, hogy jöhetnek. Senshi ment leghátul. Ahogy rálépett egy lécre, az beszakadt alatta. Felsikoltott, de nem esett le. Ez mindenkivel megtörtént legalább egyszer.

Középtájon jártak, amikor Zakuronak egy kérdés fogalmazódott meg a fejében.

-          Srácok, szerintetek ez a híd kibír minket? Nem mintha olyan nehezek lennénk, de… ti is halljátok ezeket a recsegéseket, igaz? Forduljunk vissza!

-          Már nem lehet! – szólt Raidon. – Félúton vagyunk, mindegy, merre megyünk, nem? És ha már választhatunk, akkor inkább előre menjünk.

-          Lehet, hogy onnan hazajuthatunk! Ez lebegjen a szemed előtt, mielőtt teljesen bepánikolsz! – szólt Sakura, és előrébb ment.

Zakuro nyelt egy nagyot, és ő is folytatta az utat.

Néhány lépés után már mindannyian hallották az egyre hangosodó reccsenéseket, de már nem fordulhattak vissza. Senshi azt tanácsolta, hogy fussanak, de lassan ő is rájött, akkor csak még rosszabb lesz a helyzetük. Ismét indulni akartak, amikor úgy érezték, mintha eltűnt volna lábuk alól a föld. Ijedten néztek hátra. Annyit láttak csak, hogy a híd kezd eltűnni mögöttük. Mindannyian ordibálva, pánikolva rohanni kezdtek. Raidont talán csak pár lépés választotta el a másik parttól, amikor hirtelen zuhanni kezdtek.

-          Jaj, végünk! – sikoltotta Zakuro.

Már szinte mindnyájan sírtak. Érezték, hogy itt a vég, soha többé nem jutnak haza. Ez a szakadék lesz a sírjuk.

Lepergett előttük az egész életük. Villámsebességgel zuhantak lefelé. Teljesen sötét volt, így nem látták az alját, de érezték, nemsokára szétkenődnek a talajon.

Azonban nem ez történt. Talán 10-20 méterre voltak az aljától, amikor hirtelen nagy fény világított be mindent, és mind a hármójuk egy nagy állat hátára érkezett. Először azt hitték, csak álmodnak, vagy meghaltak, és repülnek a mennyország kapuja felé. Percek múlva azonban rádöbbentek, valóban felfelé repülnek, de kifelé a szakadékból.

Vagy öt perc repülés után felértek, és a lény letette őket a földre. Ijedten vették észre mi is az, ami megmentette őket, és hogy csak hárman vannak. Hová lett Sakura, és hogy kerül ide egy hatalmas griff?

Nem akarták beismerni, de mindnyájan érezték, hogy barátnőjük bizony odalenn maradt. Csendben, lehajtott fejjel a szakadék szélére álltak, és szép szavakat kezdtek mondani róla. Zakuro már csaknem könnyezett.

-          Örülök, hogy így gondoltok rólam… - szólalt meg a hátuk mögött valaki.

Egy emberként kapták hátra a fejüket. Legnagyobb meglepetésükre és örömükre halottnak hitt barátnőjük állt ott.

-          Hát nem haltál meg?

-          Még szép, hogy nem! – rázta meg a fejét. – De hálásabbak is lehetnétek, hisz megmentettelek titeket.

Erre elhallgattak. „Jó vicc!”, jegyezte meg Raidon. Még hogy ő mentette meg mindannyiukat? Ugyan, nem menthette meg őket, hacsak nem egy nagy griff.

-          Nemcsak griff, bármilyen állat lehetek!

Ez még nagyobb röhögést váltott k a többiekben – főleg Raidonban. Azonban a lélegzetük is elállt, amikor a lány megmutatta, mire is képes: először a griffé változott át, majd egy farkassá, egy sassá, végül pedig egy egérré, aztán vissza önmagává.

Most már kénytelenek voltak beismerni, igazat beszélt. Meg is köszönték, hogy megmentette az életüket.

Adott volt mind a négyük különleges képessége, azonban mihez kezdjenek vele? Tud segíteni abban, hogy végre hazajussanak? A világító ablakokon túl valóban egy emberek által lakott falu van? Ők mennyire ismerhetik ezt a hatalmas erdőt?

Csupán remélhették, hogy jóra fordul a sorsuk. És ezekkel a reményekkel a szívükben elindultak a homályos fények felé, remélve, hogy válaszokat találnak kérdéseikre.