Csend volt mindenfelé. Azonban ez a csend nem keltett nyugalmat senkiben. Az égen sötét felhők gyülekeztek,. Olyan volt az egész, mint valami nagy vihar előfutára.

Hőseinknek egyre jobban sietniük kellett, nehogy elérje őket a vihar.  Igyekeztek az immáron alig pislákoó fény felé, de egyre jobban távo.odtak tőle. Legalábbis így érezték. A fényt tartották pislákoló reményüknek, ami egyre gyengébben és gyengébben lángolt. Hirtelen kialudt, a szél szétfújt a fák között, majd pedig eleredt az eső, de úgy, mintha dézsából öntenék.

-          Ez csodás! Először majdnem meghalunk, most még meg is ázunk! – nyavajgott Zakuro.

Egyre jobban elege volt az egészből. Lassan egy hónapja itt vesztegelnek már, mégsem találtak semmit, ami akárcsak egy kis nyom is lenne otthonról.

Ismét rohantak arra, amerre a fény világított. Nem voltak biztosak benne, hogy arra volt, amerre mentek, de rohantak, jelenleg ez volt minden reményük.

Úgy érezték, már csak pár lépés, amikor ismét meglátták a fényt, igencsak messziről. De legalább volt egy út, amin haladhattak.

Még közelebb kerültek, amikor hirtelen az esőcseppek megálltak körülöttük a evegőben.

-          Hát ez meg micsoda? – kérdezte Zakuro.

-          Elképesztő! – jegyezték meg a többiek.

Az esőcseppek varázsa alatt álltak még,  amikor hirtelen motoszkálást hallottak a közelükben. Gyorsan beugrottak az egyik bokorba, és ott vártak. Hamarosan léptek zajára lettek figyelmesek.. Ezek már egész közelről hallatszottak. Olyan furcsák voltak… mintha nem is emberi lábak lépkednének el mellettük.

Senshi, bár félt, ugyanúgy, mint társai, csendben odasúgta Sakuranak, hogy változzon át valamivé, és nézze meg, mik ezek.

A lány nem ellenkezett sokat, hisz ő is kíváncsi volt. Gyorsan bagollyá vátozott, és felrepült egy fára. Látása sokkal élesebb lett, mint napközben, így kiválóan átlátta a teret. A fényt egy szörny tartotta a kezében. Egy másik hasonló lény sétált melette.

Életében nem látott még ilyet. Úgy megrémült, hogy majdnem leesett az ágról. Ahogy visszatért az egyensúlyába, akkora zajt csapott, hogy a szörnyek megfordultak.

A szörnyek egymásra pillantottak, aztán hátrafordultak, és szaglászni kezdtek a levegőben. Sakura átkozta magát, amiért nem szállt át egy másik fára, hanem ott maradt barátai felett. Most őket is lebuktatja, és mindnyájan meghalnak. Már megint ilyen helyzetbe kerültek, és ezúttal miatta. Nem, nem hagyhatja, hogy bármi bajuk essen.

Éppen át akart repülni egy másik fára, amikor a két teremtmény elindult feléjük. Egészen a bokorig mentek, ott azonban megtorpantak. A három gyerek a bokorban levegőt is alig mert venni a félelemtől. Minden egy hajszálon múlik. Ha ezek észreveszik őket, akkor végük.

A szörnyek számukra érthetetlen nyelven beszélni kezdtek. Hangjukból csupán vérszomjuk volt érezhető a gyerekek számára is.

Hangokat hallottak, mintha az egyik valami fegyvert suhogtatna a levegőben. Úgy érzik, mintha a következő ütés a bokrot találná el, benne pedig őket. Szorosan becsukták szemüket, és úgy vártak. Vártak a súlyos fegyver lesúlytására, amelynek csapását biztosan nem élik túl.

Hirtelen mintha egy nyílvessző süvítését hallották volna, nem voltak benne biztosak, a félelem miatt biztosan képzelődnek már… ugyan ki jönne segíteni nekik? Talán még egy szörny? Ugyan,… senki, senki az égvilágon.

Azonban mégis! Az egyik szörny, amelyik a fegyverét lebegtette, közéjük hullott. Idegesen ugrottak félre, nehogy kilapítsa őket a súlyos test. Ahová ugrottak, ott sem maradhattak sokáig, mert a másik szörny pedig oda esett.

-          Nem kéne erre kószálni ilyen késő éjszakán! – mordult rájuk egy hang.

Odafordultak, de először nem láttak semmit a nagy sötétségben. Aztán az eső hirtelen ismét zuhogni kezdett, és egy kéz kapta el Raidon vállát. Ő felsikoltott, és hátrafordult. Egy csuklyás férfi állt előtte. Legalábbis ezt látta a sötétben.

-          Jól vagytok? Bocs, én árultalak el titeket! Az én hibám, hogy megtámadtak! – ugrott le a fáról Sakura. – Hát ő meg? – nézett a csuklyásra. – Ez az új barátod, Raidon?

-          Nem! Nem tudom, ki ez az alak!

-          De hiszen ti még csak gyerekek vagytok! – nézett rájuk csodálkozva. – Csak nem…?! – ült pillanatnyi, félelemmel dúsított remény az arcára – Nem kéne itt lennetek! Hagyjátok el minél előbb az erdőt, amíg még megtehetitek!

Ahogy kimndta zet a mondatot, az alak már el is tűnt. Mindnyájan hűledezve álltak, és néztek előre a zuhogó esőben. Ez meg ki volt? Mégis mit akart tőlük? Hogy értette, hogy hagyják el az erdőt? Ha tudnák, hogyan tűnjenek el, nem mentek volna már e régen? Dehogynem!

-          Gyorsan, állítsuk fel a sátrat, amíg még nem ázunk el teljesen! – kiáltott Raidon, mert a zuhogó esőben és süvítő szélben egymás hangját is alig hallották.

Mindnyájan segítettek a sátrat felállítani, így gyorsan végeztek, és percek múlva már benn melegedtek, és halgatták a tomboló vihart.

. Lassan el is aludtak. Mikor azonban Senshi el akart feküdni, valami kemény dologra feküdt rá. Egy ágra gondolt, de azért előkereste, mert nem akart rajta feküdni. Amikor megtalálta, kiderült számára, hogy nem ág az, hanem valami kör alakú tárgy. Nem gondolkodott rajta sokat, mert már igen fáradt volt. Úgy gondolta, félreteszi, és majd holnap jobban szemügyre veszi. Az álom hamar elnyomta őket. Még fél óra sem telt el, és ők már aludtak.

Már rég hétágra sütött a nap, mikor felébredtek. Lassan összeszedték a sátrat, és útnak akartak indulni.

-          Mit csinálsz még Senshi? Indulnunk kéne! – szólt Zakuro a fiúnak, akik a fűben keresgélt.

-          Tudom, hogy itt volt! Itt kell lennie! – aztán hirtelen felugrott, és vígan kiabáta – Megtaláltam!